"Ha a szólásszabadság egyáltalán jelent valamit, akkor azt a jogot jelenti, hogy elmondhatod az embereknek, amit nem akarnak hallani." George Orwell

Egy új lengyel törvény szerint börtönbüntetést is kaphatnak azok, akik a "lengyel haláltábor" kifejezést használják. Ennek apropóján nem ártana végiggondolni pár dolgot a szólásszabadsággal és a történelmi emlékezettel kapcsolatban.

Hogy miért van szükség az Izraellel komoly diplomáciai konfliktust kiváltó törvényre az már eleve érdekes kérdés: a lengyel kormánypárt tagjai ezt azzal magyarázzák, hogy meg kell védeni Lengyelország hírnevét a nemzetközi támadásokkal szemben. Beata Szydło úgy fogalmazott, a lengyelek ugyanúgy áldozatok voltak mint a zsidók. Azonban a helyzet az, hogy ez kőkemény aktuálpolitika mégpedig a legrosszabb fajtából, a Jog és Igazságosság párt (amely a jogot az általa hirdetett "igazság" szolgálatába állítja, hatalmas lépéseket téve a jogállamiság lebontása felé) nacionalista politikájának egy szélsőséges megnyilvánulása.

Orbán útján

Az alapvető kérdésben még igaza is lenne Kaczynski pártjának, lengyel haláltáborok valóban nem léteztek, a náci Németország építtette azokat (a kifejezést Obama használta egyszer alighanem véletlenül, utána bocsánatot is kért). A vita azonban, amelyet az új törvénnyel elfojtanak korántsem erről szól. Lengyelországot megszállták a második világháború alatt, és senki nem tagadja, hogy a lengyel államnak nincs felelőssége a holokauszt miatt, azonban a zsidók elleni erőszakban nem csak a megszállók, hanem helyiek is részt vettek. A leghíresebb a jedwabnei pogrom volt, de '45 után is folytatódtak az antiszemita támadások. A lengyel kormány az erről szóló vitának próbál egészen elképesztő, "illiberális" húzással véget vetni.

Persze a lengyel népnek nem kellene szégyenkezni: rengetegen életük kockáztatásával mentettek meg zsidókat a nácik elől. Nem hiszek a kollektív bűnösségben, nem kell egy embernek bűnhődnie honfitársai vagy akár felmenői tetteiért, legyen az lengyel, német vagy magyar. Azonban az sem működik, ha egy állam saját polgárait mind ártatlannak nyilvánítja, mert épp úgy nem igaz, mint az ellenkezője. A helyzet ugyanis az, hogy a lengyel állam az, amely saját magát (vagyis az összes állampolgárt) hősnek vagy épp áldozatnak nyilvánítja, míg a németekre a bűnös titulust próbálja ráakasztani, nem teljesen függetlenül a jelenlegi Varsó-Berlin konfliktustól (a "mégse a náciivadékok oktassanak ki jogállamiságból" elv alapján). Így jöhet az egységesen ártatlan Lengyelország és az egységesen gonosz németek durván történelemhamisító képe.

Ez a kép azonban nem ismeretlen nálunk se, sőt, nekünk még egy förtelmes emlékművünk is van erről, Gábriel arkangyallal és sassal. A kollaboránsok kérdése nálunk sem ismeretlen, állandóan visszatérő téma és a magyar kormány álláspontja is jó barátainkéval megegyező (már amikor nem Netanjahu jön látogatóba), de ilyen drasztikus lépésre nem szánta el magát Orbán Viktor sem.

PC-diktatúra és szólásszabadság

És nem mehetünk el amellett sem, hogy függetlenül attól, hogy kinek van igaza a kérdésben, demokráciákban nem így szokás az ügyeket intézni. A szólásszabadság fontosságáról már-már konszenzus van a magyar politikai erők között, csak hát valahogy mindig csak a saját szólásának szabadságáért áll ki mindenki. Egyébként van egy népszerű fogalom, amelyet a propagandasajtó használ, amikor valamit nem szabad mondani, mert az sértő mások számára: ez a politikai korrektség, amely miatt a nyugati világot mindennap szapulja a kormánymédia. A lengyel kormány saját magának és állampolgárainak egy biztonságos teret (safe space) hozott létre, hogy megóvja őket a rossz dolgoktól, jelen esetben a múlttal való szembenézéstől. Ám úgy tűnik, a kormányzati pénzből lázadó sajtónak ez nem fáj, hiszen a baráti PiS tette ezt, ahogy a Lengyelországot méltató (bár arról valószínűleg semmit nem tudó) amerikai alternatív jobboldalnak sem, pedig itt törvénybe foglalták a free speech korlátozását, míg a nyugati PC-nek nincs jogi alapja (legalábbis az amerikainak nincs). Úgy tűnik, egyikük sem a gondolat szabadságáért, hanem kizárólag saját igazáért harcol.

M.B.

Nemrég jelent meg a hír, hogy a leendő pécsi rektor pályázatában a "Ne adj olyan parancsot, amit nem lehet végrehajtani!" idézet szerepelt. Persze lehet vitatni, hogy mennyire illik egy ilyen helyre ez a mondat, azonban a problémát nem ez okozta, hanem az, hogy az idézet szerzője egy náci volt.

Ez pedig óriási probléma. Náciktól nem szabad idézni. Aki náciktól idéz az már félig náci. De minimum érzéketlen, aki semmibe veszi a nácizmus áldozatainak szenvedéseit. A sajtó (nem jobboldali része) szerint ez minimum elfogadhatatlan. Mi lesz a következő? Tyirityán Zsolt lesz a védelmi miniszter? 

Az pedig ilyenkor senkit sem zavar, hogy Rommel nem is volt annyira náci. Nem volt párttag és nem is osztotta Hitler nézeteit. Sőt, tudott a Hitler elleni merényletről, és bár részt nem vett benne, hallgatott róla és támogatta azt. Igaz, nem teljesen azon elvek mentén kritizálta a Führert, ahogy ma szokás.

Rommel ugyanis nacionalista volt, nem is kicsit. Amikor háborúzott, nem a nemzetszocialista eszmékért, hanem a nemzetéért tette ezt. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem felelős azért, hogy a történelem egyik legpusztítóbb rendszerének része volt, de nem árt megkülönböztetni a kettőt. Olyan nézeteket vallott, amelyeket ma elfogadhatatlannak tartunk, teljesen jogosan. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lehet róla adott esetben pozitívan beszélni.

Mert emellett egy kiváló hadvezér is volt. Ez pedig akkor is igaz, ha ezzel a nácik szekerét tolta. A mai mainstream baloldali történelemszemlélet azonban arról szól, hogy ezeket mind félre kell dobni, a személyeket karanténba kell zárni, mert csak az összkép számít, ami valóban nem túl fényes. Nem lehet megemlíteni, hogy egy gonosz embernek is lehetnek/lehettek jó tulajdonságai, mert ez már relativizálás, mosdatás a balos véleményvezérek szerint. Mindenkiről el kell dönteni, hogy jó (volt) vagy rossz, és ha utóbbi jön ki, akkor csak gonoszként lehet hivatkozni rá. Pedig a világ nagyjai nem voltak mind jó emberek, ott van például Werner Heisenberg, aki vitathatatlan, hogy kiváló tudós volt, de ő volt a vezetője a nácik atomprogramjának is. Ha ez sikeres lett volna, sokkal több ember haláláért lett volna felelős,mint Rommel, pedig ő is igen távol állt a fasizmustól (Bár nála felmerült, hogy szándékosan akadályozta az atomprogramot, ezt nem lehet tudni).

A példákat pedig lehetne sorolni, az viszont biztos, hogy ez nem egy célravezető hozzáállás, se akkor, ha szeretnénk jobban megérteni a világot, se akkor, ha politikai hasznot akarunk belőle. Rommellel ellentétben Robert E. Lee az USA déli államaiban igen nagy népszerűségnek örvend (főleg Virginiában), pedig sok szempontból hasonló a két ember esete: Lee nem támogatta a rabszolgatartást (bár a feketékről alkotott nézetei nem férnek bele a PC kereteibe) patriótaként mégis úgy gondolta, hogy ennél fontosabb, hogy szülőföldje oldalán harcoljon. Amikor el akarták távolítani a szobrát, annak az eredménye lett az a tüntetés amelyből a Charlottesvillei tragédia lett. Mert bár nem gondolom, hogy Lee szobrot érdemelne, nem ártana, ha a szociális igazságosság harcosai tisztában lennének azzal, hogy nem lesznek népszerűek azzal, ha hagyományosan tisztelt emberek emlékét hisztérikusan próbálják eltörölni. Talán célravezetőbb lenne, ha kevésbé agresszívan, provokatívan állnának az ügyhöz, inkább lassabban, nyugodtabban kéne megkérdőjelezni történelmi szerepüket.

Ami pedig cikkünk apropóját illeti: Rommel-idézetet írni egy pályázatba nevetséges baromság, de maximum szakmailag elfogadhatatlan, nem erkölcsileg.

(MB)

Legyenek-e egy politikusnak elvei? 

Egyszerű kérdésnek tűnik, de ennél jóval komplexebb a probléma. A képviseleti demokrácia alapja, hogy az a politikus nyer, akinek az értékrendjét a legtöbben tartják sajátjukénak, így az általa meghozott döntéseket a társadalmi (sokszor csak relatív) többség legitimálja. Ám mi a helyzet, ha valami különleges, nagy jelentőségű dolog történik, amitől jelentős lesz a különbség a tömegek és a kormány álláspontja között? Az egyszeri államférfi mi alapján cselekedjen; saját elvei és értékei, amiért megválasztották, vagy a nép aktuális kénye-kedve szerint?

Abszurd a gondolat, hogy a nép képviselője a nép akarata ellen döntsön, ugyanakkor mindenki nagy kedvvel száll bele az "elvtelen" politikusokba. Elméletben ezt korrigálandó létezik a népszavazás hosszú és nehézkes folyamata, de ha az emberek maguktól is el tudják dönteni ezeket a dolgokat, mi haszna van a Parlamentben üldögélő jogtudósainknak? Ha a kormány tagjainak létértelme az abszolút demokrácia beteljesítése, miért vannak egyáltalán választások? Miért vannak pártok, és annak programjai, ha az emberek úgyis tudják mit akarnak? 

Ez a kettősség nem oldható fel könnyen. Ebből látható, hogy az emberek elsősorban nem arra voksolnak, aki ugyanúgy gondolkodik, mint ők, hanem akiben bíznak, hogy a helyes döntéseket hozzák meg a megfelelő kérdésekben; bár nyugaton nagyobb az átfedés, keleten innen ered a tekintélyelvű politika elterjedése. Mivel az értékek úgyis kiüresedtek, a hangsúly nem azon van, az csak inkább a körítés az erőskezű, becsületes és kedves vezető képe mellé. Az értékrendeket nem szavazatnyerésre használják, hanem azok elvesztésének meggátlására. Szavazna-e Orbán Viktorra 40%, ha zöldpárti kommunista, esetleg anarcho-kapitalista lenne? Nem valószínű, de ugyanúgy nem szavazna senki Németh Szilárdra sem, bármennyire bizonygatná, hogy ő a leghűbben templomba járó mélykeresztyén. Ami keleten választást nyer, egy szélsőséges ember egy mérsékelt ideológiai színezettel. És most tekintsük a valóságot: mi olvasható a kormány(közeli) médiában? Mire helyezik a hangsúlyt a közpénzben nem szűkölködő médiumok? Bármelyik cikkbe beleolvasunk, a következő szavakat fogjuk felfedezni: migránsok, Soros, melegek, Brüsszel, etc. Csupa ellenség, akiktől Orbán Viktor Elvtárs Pajtás megvéd minket az ő erős két kezével. Ja, hogy a keresztényi elfogadás és a felebaráti szeretet valahol elveszett félúton? A Jobbik erre talált rá, hogy nem a Fidesz politikáját kell támadni, mert nincs mit. Az egyetlen dolog, amivel a választás megnyerése felé indulunk el, ha aláássuk a király és a rossz tanácsadók tekintélyét.

Csakhogy a királyság nem maradhat király nélkül, a Jobbik az erős kezű és jellemű szerepére nyilvánvalóan Vona Gábort szánta, így Orbán is csak itt tud visszatámadni. Minek bajlódjanak a béruniós baromság érdemi kritikájával, ha nagyobb eredményt hoz, ha OV célzásokat tesz arra, hogy Vona meleg? Egy buzi (sőt, buzeráns) nem lehet erős, nem véd meg Sorostól, nem véd meg az asszonyainkat célzó, egyébként is többnejű pedofil migráncsoktól? Buzi! A nép nevet. Vagy dühöng. Vagy undorodik. De a tudatalattiba már beépült, és a következő vonabuzizásnál már kacsintva nézünk össze a Tényeket hallgatva, Csíki "nemkommunista" Sört majszolgatva; mit akar már megint az a (hihi) ferdehajlamú? Ne akarjon az semmit!

És mit szól ehhez a baloldal? Amit megszoktunk: semmi érdemlegeset. 

(GM)

A sajtószabadság furcsa fogalom: bármely politikai oldal kiáll mellette (elvben legalábbis), miközben sokszor teljesen mást értenek alatta. Miközben diktatúrákban folyamatosan cenzúrázzák az újságokat, a nyugati, liberális demokráciákban sem példa nélküli a korlátozás.

Az írás apropója Kovács Zoltán cikke, amelyben a következőt írja: "A magyar kormány nem támadja és soha nem is fogja támadni a médiát vagy a sajtó szabadságát. Ugyanakkor fel kell lépnünk és fel is fogunk lépni a hamis hírek terjesztése, a közvélemény félrevezetése és az ellen, hogy korlátozzák az emberek valós információkhoz való hozzáférését". Ellenzéki szimpatizánsok számára egyértelműen úgy hangzik, hogy a fake news elleni hadjárat célpontjai valójában a kritikus sajtótermékek. Jó eséllyel igazuk van eddig, azt azonban sokan tévesen gondolják, hogy ez olyan egyedülálló dolog lenne Európában.

Németországban nemrég hoztak egy törvényt, amely értelmében a Facebookot meg lehet büntetni azért, ha illegális tartalmat (értsd: gyűlöletbeszédet) nem távolítanak el időben. Európa vezető országában egyébként is keményen lépnek fel a hate speech ellen, a holokauszt-tagadás is bűncselekmény (ez mondjuk Magyarországra is igaz, csak odaát komolyan is veszik).

A két dolog persze messze nem ugyanaz gyakorlatban: egészen más dolog a rasszista, gyűlölködő tartalmak letiltása, és az, hogy a kormány a neki nem tetsző cikkeket hamisnak állítja be, és így fel is lép ellene. Elvben azonban nincs olyan sok különbség: a politika hozza meg a törvényt, és nincs igazán garancia arra, hogy nem a saját érdekei szerint járjon el. Ebben az esetben ugyanúgy sérül az egyén szólásának szabadsága, akkor is, ha úgy érezzük, jobb, ha nem mondja ki azokat a gondolatokat.

Persze ezt is sokféleképpen meg lehet közelíteni, mondhatja a baloldali-liberális értelmiségi a helyzetre, hogy az más, hiszen a társadalom ott van olyan fejlett, hogy fellépjen az ilyen visszaélésekkel szemben. Ez azonban egyáltalán nem igaz, amennyiben az emberek 99%-a elutasít valamit, nem jelenti azt, hogy feltétlenül be kell azt tiltani. Az pedig valószínűtlen, hogy az nagy részük ennek ellenére kiáll a maradék 1% jogaiért. Azt pedig, hogy a gyűlöletbeszéd mennyire nem abszolút fogalom, jól mutatja az észak-amerikai szélsőbaloldal, amely sportot űz abból, hogy ellenfeleit gyűlölködőnek kiáltsa ki.

Így alighanem elmondható, hogy a sajtószabadság nem teljes a legdemokratikusabb országokban sem, azonban miután viszonylag keveset ártanak ezek a törvények, egyfajta szükséges rosszként elfogadhatóak. Azonban a sajtószabadság egyáltalán nem ragad meg itt. Nem véletlenül végzünk rossz helyen az ilyen felmérésekben, pedig nem tartóztatnak le önkényesen újságírókat, mint Törökországban vagy Oroszországban. Nálunk a rossz eredmények azért születnek, mert míg a kormányközeli sajtótermékeket kitömik pénzzel, az ellenzékieket teljesen ellehetetlenítik anyagilag, mert Andy Vajna közpénz jellegét elvesztő pénzből vesz TV-t, és Mészáros Lőrinc sajtóbirodalma sem a jóisten és a szerencse, sokkal inkább Orbán Viktor személye miatt épült ki. Állami pénzekkel és kormányközeli oligarchákkal is lehet manipulálni a közvéleményt.

Miközben az sem egyértelmű, hogy a piaci alapú rendszer elhozná a teljes szabadságot: Bizonyára mást gondolnak a nagy cégek befolyásáról antikapitalista baloldaliak és neoliberálisok, de nem egyértelmű, hogy a piaci szereplők által háttérbe szorított vélemények megvédése fontos-e. Olyanokról nem is beszélve, hogy mondjuk egy kínai, korrupt milliárdos a nem épp törvényesen szerzett vagyonával is komoly befolyásra tehet szert.

És végül a legfontosabb: tényleg szükség van-e a teljes szólásszabadságra? Nem jobb-e, ha az állam fellép az erőszakot eredményező uszítás ellen, a megtévesztő hamis hírek ellen védve ezzel a demokráciát és a jogállamot? Ahogy korábban is kifejtettem, a válasz a bizalmon múlik: elhisszük-e, hogy az állam nem él vissza a helyzettel és saját érdekeitől függetlenül hozza meg a döntéseket? Mert ha igen, akkor az előző kérdésre is válaszolhatunk így. Azonban nem biztos, hogy erre kell építeni.

(MB)

Az Európai Bíróság döntése inkább szimbolikus, azonban a kormánykommunikáció fontos elemévé válhat. A Fidesz a Brüsszelezést nem most kezdte, de a java még hátravan.

"Akarjátok-e a totális háborút?"-tette fel a kérdést Joseph Goebbels 1943-ban a berlini Sportcsarnokban. A közönség egyértelmű igennel válaszolt. A beszédet sokan a náci propaganda egyik legjellegzetesebb pillanataként tartják számon, hiszen felveti a kérdést: hogyan jutott el egy nép odáig, hogy totális háborút akarjon, annak minden borzalmával együtt?

A félreértések elkerülése végett leírom, nem tartom nácinak az Orbán-kormányt. De nem is ez a lényeg: Goebbels nevének fennmaradása nem a náci párthoz való hűségének, az ideológiájának "köszönhető", hanem annak, hogy a gátlástalan propaganda feltalálója volt, az emberek manipulálásának mestere. És ha az ügy messze nem ennyire durva, a mai népbutítás is hasonló vizeken evez. A kormánymédia fröcsög, a kormány fröcsög: és az emberek is fröcsögnek.

Brüsszel felé. Brüsszel az EU központja, azé az Unióé, amelybe a belépésünket 2003-ban nagy többségben megszavazták, mára az emberek jelentős része vevő a Brüsszelezésre, és hajlandó vezetőivel együtt megvívni ezt a harcot.

Pedig a döntés nem olyan hatalmas dolog: eleve csak az egyszeri kvótáról szólt, így Juncker és társai nem tudnak korlátlan tömegeket betelepíteni. Összesen 1294 emberről beszélünk, ennyi menedékjogot a magyar állam is adott az elmúlt pár évben, bár ezt nem szívesen mondják ki. Másrészt nem feltétlenül kell őket befogadni, csak megvizsgálni menedékkérelmüket. Ha nem jogosultak rá, a Bevándorlási Hivatal megtagadhatja tőlük ezt a státuszt. Harmadrészt pedig a kvóta borzalmasan működik: az EU nem volt képes megoldani ezt a feladatot, ami bizony elég érdekes, de más lapra tartozik.

 A dolog azonban nem erről szól: Habony Árpád (vagy bárki, aki a kommunikáció mögött áll) továbbra is teszteli az embereket. Hogy meddig hajlandóak elmenni a kormányuk oldalán, hajlandóak-e szembeszállni az Európai Bíróság döntésével, úgy, hogy a tét egyre nagyobb: a helyünk az Unióban egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlen.

A kormány pedig harcolni akar. Persze tét nélkül, legalábbis úgy próbál: jelenleg a szavazói jó része azért áll a Fidesz mögött, mert nem gondolja, hogy a szabadságharcban komoly vereséget szenvedhetünk. A mozgástér viszont egyre szűkösebb: Az EU türelme fogy, a nép viszont harcot akar. Azok ellen a démonok ellen, amelyeket ők maguk festettek fel: Soros, migránsok, civilek, Brüsszel. Meghátrálni nem lehet: nem veszíthetnek a gonosz spekuláns ellen, mert az a rendszer alapjait rengetné meg.

Bár nem gondolom, hogy alapvető cél lenne Európa elhagyása, de válaszúthoz közeledik az ország: vagy visszavesz a harci retorikából, vagy kívül találja magát. Ez a tesztelés lényege: hajlandóak az emberek feláldozni mindent, amit Brüsszeltől kaptunk, a fejlesztési pénzeket, a szabad mozgást, és nem kevés lehetőséget a nemzet állítólagos dicsőségéért, a démonok legyőzéséért. Akarják-e a totális háborút.

(MB)

Mikor 2015-ben elkezdtek egy lehetséges határzárról beszélni kormányközeli körökben, publicisztikákat, vitákat láttunk, amikben az egyetlen közös pont az érzelmektől fűtöttség, a logikus gondolkodás abszolút hiánya. Bár az ügy horderejében egyedülálló, a véleményeket két csoportra osztó természete korántsem. 

A témában az egyik legelső, az Index cikkének az első mondata a következő: "Le kell zárni Magyarország déli határát: az ötletet a bevándorlásellenes intézkedések következő fázisaként konferálta fel a Fidesz.". Már ezzel egyértelmű lett, hogy ideológiailag hová tartozik az ötlet. Márpedig az Orbán-kormány alatt ez kétféle lehet: Orbán ellen, vagy mellett. És valóban, sorra jelentek meg a "független", valójában baloldali vagy liberális többletérzésű portáloktól a cikkek, tudósítások, publicisztikák, hogy a kerítés egy humanitárius katasztrófa, a háromezredik szürke EU-hivatalnok is megmondta, hogy miért rossz, stb. De senki nem kezdett el gondolkodni. Kicsit sem. Senkiben nem merült fel, lehet, hogy ez egy megoldás lehet? Lehet, hogy ezt lehetne jól is csinálni?

Mindenki előre elkönyvelte, hogy Orbán ezt akarja, tehát nekem nem tetszik. Bármilyen rosszul is néz ki ez utólag, én akkor sem hinném, hogy ezt direkt tervezték el az ellenzéki újságírók, hogy az ő érdekeiknek megfelelően befolyásolják a tájékozódni próbáló ellenzéki érzésű embert, sőt, valószínűleg legtöbbjük szentül hitte, hogy a határzár nem megfelelő megoldás, meg be kell fogadni a menekülteket, stb. De az őszinte meggyőződés még nem old fel semmi alól, sőt, csak ijesztőbbé teszi a racionális gondolkodás hiányát.

És itt jön a képbe a fidesz elképesztő kommunikációs stratégiája: osszunk fel mindent és mindenkit két, jól elkülöníthető részre, és markoljunk bele a nagyobbikba. Ez mindenkinek (az ellenzéknek is) kényelmes, hiszen nem kell elmélkedni, hogy mi a logikus, nem kell törni a fejünket, hogy mi mellett állunk, azt az egybites politikai döntést kell meghozni egész életünkben, hogy Orbán melyik oldalán állunk; ebből már minden rendkívül komfortosan következik: olimpia vagy NOlimpia, migráns vagy menekült, álcivilek vagy civilek, fantomegyetem vagy Közép-Európa. Ezzel nem azt a híres újhullámos ellenzéki összeesküvés-elméletet szeretném támogatni, miszerint a baloldal tudatosan kiszolgálja a NERt. Nem, szerintem többé-kevésbé meggyőződésből teszik, habár felettébb kényelmetlen lenne ezen pozíciójukon változtatni.

Mint láttuk, a határzár hasznosnak bizonyul, ha sok menedékkérőt kell kezelni, a feltétel nélküli bevándorlás nem megoldás, egy kidolgozott integrációs rendszer és egy hatékony határellenőrzés remekül működhet együtt. Persze, máig is borzalmasak a körülmények a határon mind a határőröknek, mind a határátlépőknek, és nyilván lehetett volna spórolni a hangszórókon, de az ötlet nem volt ördögtől való. A fidesz valószínűleg nem tudta, hogy a határzár előnyös-e az ország szempontjából, de feltehetően nem is nagyon érdekelte őket; szimplán felismerték a problémát, kértek a Századvégtől egy felmérést, hogy az ország szerint migráns vagy no migráns, és amikor látták, hogy az ország szerint bizony no migráns, teljes kommunikációs mellszélességgel beálltak az ügy mögé, és ennek lett valami kósza ötletből megszületve az eredménye egy úgy-ahogy működő, kicsit drága, kicsit túldimenzionált, szögesdrótos kerítés.

(GM)

Vágó Gábor bérplafonos népszavazása nem váltja le a kormányt, nem szünteti meg a korrupciót, és igazából semmi értelme nincs.

Mindig vannak olyanok akik minden pillanattól azt várják, hogy buktassa meg a kormányt, és ezzel nincs is baj addig, amíg nem komolyabb közéleti szereplők teszik. Mert egy biztos: ez a népszavazás nem váltja le Orbánt. Ez talán egyértelműnek tűnhet, de mégsem az: Molnár Gyula szerint ez egy tégla, ami végül a hatalom bukásához vezet, és többen is utaltak rá, hogy ez a céljuk. Aligha gondolják komolyan, de van valódi céljuk vele. A baloldal a népszavazásokkal két dolgot akarhat elérni: a Fideszt megfutamodásra kényszeríteni az adott ügyben (ami a Nolimpia után nem opció a kormánypártok számára), vagy a népszavazás ürügyén hallatni akarja a hangját. Azonban népszavazást csak akkor lehet kezdeményezni, ha magát a kérdést is támogatják a felek. Amikor Fekete-Győr András kifejtette, hogy pártja miért nem támogatja a referendumot, sokan azzal támadták, hogy szándékosan bomlasztja az ellenzéket, amelynek legalább egy ügy mentén sikerül összefognia. Pedig épp ez a lényeg: csak akkor gyűjtsön egy párt aláírásokat, ha legalább a kérdéssel egyetért!

A másik (egy picivel jobb) felvetés az, hogy az új törvény a korrupciónak szabna gátat. Azonban ez sem igazán állja meg a helyét: a közpénzlopásnak ennél sokkal kreatívabb, és nehezebben korlátozható módjai vannak, mint kormányközeli kinevezettek kitömése. Aligha hihető, hogy egy korrupt vezető a jelenlegi környezetben nem talál más módot arra, hogy ezek az összegek elveszítsék közpénz jellegüket. Amikor a rendszer tele van ezeknek a lehetőségével, kár azt hinni, hogy ettől csak egy forinttal is több jut lélegeztetőgépekre.

" Egyetért-e Ön azzal, hogy köztulajdonban álló gazdasági társasággal foglalkoztatási jogviszonyban álló személy onnan származó éves jövedelme a köztársasági elnök tiszteletdíjának éves összegét ne haladhassa meg?"-így szól a kérdés pontosan

Harmadrészt pedig igaz az, amit az ellenzők mondanak fő érvként: a max. másfél milliós fizetés mellett tényleg elveszik a maradék esélye is annak, hogy kompetens vezető kerüljön egy állami cég élére. Még ha támogatnánk is bármilyen bérplafont, az összeg irreálisan alacsony. Annak pedig végképp nincs semmi értelme, hogy pont a köztársasági elnökhöz hasonlítsuk a fizetéseket. Egyrészt az elnök sok más jóból is részesül még, másrészt pedig mindenféle piaci logikát nélkülöz, hogy a magánvállalatok számára akár milliókat is érő munkát egy politikuséhoz hasonlítsuk. Az, hogy ki mennyit keressen, egyáltalán nem erkölcsi kérdés. De még ha az is lenne, akkor sem egyértelmű, hogy Áder János végzi a leghasznosabb munkát Magyarországon. És ugyanez igaz volt Sólyom Lászlóra, Mádl Ferencre, de Göncz Árpádra is.

Pedig a témafelvetés alapvetően jó: tényleg probléma, hogy jelenleg annyit kap egy állami dolgozó, amennyit a főnöke hajlandó neki adni az adófizetők pénzéből, mindenféle teljesítménykényszer nélkül. És ez nemcsak rossz minőségű munkához, de jelentős visszaélésekre ad lehetőséget. Vágó interjújában például a Posta szörnyű állapotára is hivatkozik: de felmerülhet a kérdés, hogy van-e rá szükség, mint állami vállalatra 2017-ben. Ez persze nem jelent megoldást magára a problémára: minden állami céget nem szüntethetünk meg, bár csökkenthető lenne a számuk. De mi lenne a maradékkal? Fekete-Győr cikkében leírta, hogy a pártkádereket kirúgják majd, és alkalmasabb embereket neveznek ki. Ez tulajdonképpen nem jelent mást, mint annyit, hogy bízzatok bennünk, mi jobbak leszünk. És hát igazából tényleg csak két lehetőség van: vagy bízunk abban, hogy megválasztott vezetőink az ország érdekeit tekintik elsőnek, vagy mondhatjuk, hogy nem bízunk politikusainkban és keményen szabályozzuk őket. Ehhez azonban sokkal radikálisabb intézkedések kellenek. És ehhez nem elég egy népszavazás: kell egy párt, amely kormányon bevezeti őket.

(MB)

Ha a Google keresőjébe beírjuk: "Sivalkodjatok libsik" az első találatok közt találjuk meg a kormányzati pénzekkel kitömött 888.hu írásait. Pontosan ez a primitív "újságírás" az, amiért úgy éreztük, hogy szükség van minden olyan megnyilvánulásra, amely csak egy kicsit is javítja a közbeszéd állapotát. Tudjuk, blogunk látogatottsága valószínűleg soha nem éri el a "három nyolcas" és társai szintjét, arra törekszünk, hogy annak a kevés embernek, aki mégis megtalál minket elgondolkoztató, megfontolt és nem utolsósorban kulturált véleményekkel szolgáljunk. Szerzőink nem az elvakult ellenzékiséget, hanem elvek, értékek melletti kiállást hirdetnek: épp úgy elutasítjuk a szélsőséges baloldali erőket, mint azt a jobboldalt, amely már hét éve rombolja a magyar politikáról alkotott képet. Elsősorban közélettel foglalkozunk, de nem közéleti bulvárral: nem célunk a politikusok magánéletét elemezni.

Kommentekben szívesen várunk megjegyzéseket, kritikákat, de nem szeretnénk, ha fröcsögés lenne bejegyzéseink alatt: a hozzászólóknak Gandhi mondását ajánlanám: "Csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani".

(MB)